nethaver

Most hívott a fiam. Ez olyan jó! Egész nap egyedül voltam, tettem-vettem az apró háztartásomban, délután még egy kicsit aludtam is. És most egy pár percig családi életet éltünk telefonon.

Az jutott eszembe, hogy én is így voltam az Anyuval. Sokáig éltünk egy lakásban. Az én fiatalkoromban nagyon nehezen lehetett önálló lakáshoz jutni. Megszokott dolog volt, hogy a fiatal házaspár a szülőkkel él egy lakásban. Ebből persze kellő tolerancia hiányában válás lett. Velem is ez történt. A gyerekem apja elköltözött, mi meg ott maradtunk az Anyunál. Akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz ez így. Jobb mint egy rossz házasságban élni. Büszkén vállaltam a "gyermekét egyedül nevelő anya" státuszát. Nem mentem bele komoly kapcsolatba, nem akartam vagy nem mertem semmiféle konfliktust felvállalni. Magánéletet házon kívül éltem nagy ritkán, este 9-től 11-ig.  Dolgoztam, gyereket óvodába, iskolába, különórákra, sportolni vittem. Az összes akkor futó gyerek filmet, bábszinházi és gyerekszínházi darabot ismertem, hiszen csak oda jártam. És meg voltam győződve, hogy jól csinálom. Ma már tudom tévedés volt. Senkinek nem tettem evvel jót. A gyerekemnek nem volt apja, én nem tudtam pótolni. Leírhatatlan volt a csalódásom és lelkifurdalásom, mikor először döbbentett rá a fiam, hogy mennyire hiányzott neki a teljes család. Kamaszként mindig olyan barátnői voltak, akik elvitték a családjukhoz, és ott lehetett a papákkal "haverkodni". Volt olyan barátnője, akivel már régen nem volt harmónikus a kapcsolat,de a családját nagyon szerette és rakaszkodott hozzájuk. 

Én magammal is kitoltam, mert a fiam felnőtt, elköltözött, éli a maga életét, én meg itt vagyok egyedül. És mint ahogy  annakidején, én is felhívtam az Anyut minden nap, vagy hétvégén mentünk hozzá, vagy ő jött hozzánk ez történik nálunk is.

Furcsa belegondolni, hogy így elment az idő. Pedig én  a lelkemben még huszonévesnek érzem magam, és sokszor nem úgy gondolodom vagy viselkedek, mint egy hatvanas. De a tükör mindig figyelmeztet .   

Szép jó éjszakát!