úgy jött össze, hogy felhívott valaki telefonon a távoli múltamból. Azt mondja, hogy ő a -mondjuk- Halász, és egyszer szilveszterkor találkoztunk az Eszteréknél tizenvalahány éve. Épp most kotorászott régi papírjai között, megtalálta a névjegykártyám. Mondom az nagyon érdekes, hogy megtalált ezen a számon, mert kb. 6 éve lakom ebben a lakásban, és Eszter ismerősöm egy volt, szegény az meg már nem él, de nála nem szilveszterezetem soha. Ám ő a nevem alapján találta meg az új számomat. Mondom, ügyes. Most ő itt jár a környéken, nem találkozhatnánk-e? Vasárnap délután, szép idő, dolgom nincs semmi, meg ugyan ki is lehet ő, hát jó. Ráday utca egyik teraszán vár, ősz haj, ősz szakáll. Na, szolidan összekapom magam, pici smink, frizura, autóba be, Kinizsi utca, van parkoló. Közelítem a helyet, látom ősz haj ősz szakáll, ott ül Halász. De ki lehet ő? Gőzöm sincs! Nem ismerem meg. De ciki! Odamegyek, kezet nyújtok, fogadja de nem áll fel. „Óh, kezét csókolom, de örülök, hogy eljött, milyen csinos, még most is milyen szép formás a lába, milyen fiatal (mihez képest – gondolom én), tessék helyet foglalni.” Leülök. Ül velem szemben egy aggastyán, áradozik, boldog, köszöni, hogy ott vagyok, napok óta ez a legjobb dolog, ami vele történt. Szorongatja a kezem „még mindig milyen szép, finom a keze ”. Jézusom, hova kerültem, ki ez az ember, valahonnan csak kellene ismernem, nagyon kínos. Szép finoman kezdem kikérdezni, hogy hol is találkoztunk, meg mikor, meg hogy is volt. És elkezd mesélni, szépen, szabatosan, értelmesen, nagyon kellemes, humoros a stílusa. Élvezet hallgatni. Hát én egy liba vagyok! Persze, már emlékszem! Ez az ember egy egyszerű esztergályos volt. Világ életében szeretett túrázni, rengeteg helyen járt, fantasztikusan tájékozott, óriási ismerettel bír, rengeteget olvasott. Mesél, mesél és én csak hallgatom, el vagyok varázsolva. Egy pillanatnyi csendben érzem, hogy teljesen elfelejtettem, hogy egy aggastyánnal ülök egy asztalnál – aki mellesleg csak néhány évvel idősebb, mint én - , nem vettem eddig észre az asztalnak támasztott botját – hiszen ezért nem állt fel üdvözölni! A legborzalmasabb talán, hogy ez a külsőleg teljesen tönkrement ember belülről iszonyatos vitalitást, fiatalságot áraszt. Divatosan: kisugárzása van. Okos, szellemes. Nagyon kellemesen beszélgetünk. Majd hirtelen elmondja, gyengéd érzéseket keltettem benne, Úgy érzem nem tudom kezelni a helyzetet. El kellene mennem, de nem akarom megbántani. Bele kell gondolnom, hogy ennek a rozoga embernek is vannak érzései, lelke, csak már nem csinos a borítás! Közben lement a nap, lassan kezd sötétedni, készülődünk hazafelé. Megyünk a Ráday utcán, egyik kezében bot, a másikkal fogja a kezem. Nem kapaszkodik, hanem tartja a kezem. Ő boldog, én hagyom. Így kísér az autóig. Szívszorító találkozás volt, az biztos!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Otiska 2007.08.29. 07:00:21
Egy lehulló őszi falevél jutott eszembe, amelyikben ott ragyog még a színek ezer pompája. Na, talán ez már jobb, mint a szép és szomorú.
Én nem tudom, hogy mit csináltam volna. Általában engem egy kis csitrinek néznek, 10-12 évvel fiatalabbnak a koromnál (nemcsak a külsőm alapján), és elgondolkoztam rajta, hogy majd harminc év múlva én is be leszek zárva fiatal lélekkel egy öreg testbe? Vajon akkor hogy fogok viselkedni, mit fogok érezni?
Úgyhogy szeretem a blogodat, olyan szépen leírod ezeket az emberi történéseidet. Bátor és őszinte. :-D